minden olyan törékeny nyáron az ég is ha ömlik a jég és az ablak amin keresztül nézlek nem tudom hol kezdjem el a bizalmat Ha jól olvasom a törvényt, hogyan szabad szeretni, ez a könyv eleve a tilosban parkol. Lassan elborítják a mikulászacskók. Horváth tényleg szitává nézi a világot - úgy ír verset, mintha egy meghekkelt AK 47-essel készítene sorozatfelvételeket, négerben, egy punk zsarumagazin helyszínelő rovatába. Nem csoda: tudja, hogy ráadásul kapta stb. (Egyébként de, konkrétan 1 csoda.) Ha Kosztolányi a bátyánk, akkor Horváth Eve JA unokahúga, de a nagybácsi kórós megfelelési kényszere nélkül. Nagyjából-egészében szarik az úgynevezett költészetre. Egy vaslábasban sárga fű virít. Ha ennél is szebb képet talál, kiradírozza. Megszűri a foga közt, ami kijönne magából. A szépirodalom lenullázva: vasútnál lakol. Mint a legdurvább extra szűz. Brutális, hidegen sajtolt hardcore a sótlan kenyéren. Egyetlen cseppben ott az egész ezeréves fa, szétmarja a torkod. Ilyet tényleg csak fokozhatatlan nyomás alatt lehet előállítani. Pont, mint egy leendő őrizetest, kérdőjel. Élni - annyi. Minden sora baljós, későn érő végzet, amit részegen fejtesz ki hajnalban a nonstop kínainál a szerencsesütik szárazan gyengéd hazugságaiból. (Németh Gábor)